RÉVÉSZ ANNA. 

Azt hiszem, Révész Anna a legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkoztam.

Amikor bekerült az egyetemre, közelebbről egy közösségbe, felületesen elintéztük ezt avval, hogy japán. Biztosan azért olyan furcsa, mert japán identitással bír. Aztán, ahogyan a hat év alatt valóban csak néhány beszélgetés, illetve inkább hosszú közös hallgatások során jobban megismertem, rájöttem, nem erről van szó.

Anna a japánok közt is rendkívüli, szó szerint kilóg a sorból egzotikus szépségével, rejtelmes mosolyával. A kérdés csak az volt, földönkívüli-e, vagy Homo erectus, a természetből felegyenesedett ember, aki felébredt háromszázezer éves álmából és itt járkál köztünk, próbálja megérteni, mi folyik itt a Földön?

A választ Anna munkái adják meg.

Emberek milliói az egyszerű létezés szintjén az általa 3D-ben kinyomtatott műanyag csónakjában hánykolódik. Mű-anyag, mű-élet, kínálatból van bőven.

A magát a virtuális világhoz csatoló kyoto-i suhanc, aki egy éve nem mozdul a szűk lakásából, amit szülei vettek a számára, hogy háborítatlanul csetelhessen a szemben lévő házba, aminek boldog beteljesülése egy rossz önkielégítés, nem veszi észre, hogy a blokk repedésein felkúszó hangya figyeli őt: mit csinál ez az ember magával? Az ember mit csinál valójában mostanság magával, hová tartozik?

Talán Istent játszik?

Anna, ez a halk szavú teremtmény tudja a választ, ha nem is szavak által, de annál többet mond nekünk az alkotásaival. Kiválaszt egy krizantémot, ezt a közönségesen szép gyászvirágot, rajzasztalára teszi és hagyja meghalni. A véres munkát a kertész már elvégezte. Biztos vagyok abban, hogy Anna képes azonosulni a meghalás folyamatával, lelassítva látja, hogyan hullnak, libbennek le a szirmok, fonnyadnak el az asztal lapján. Anna nem pillanatot rögzít, mint a fényképezőgép, hanem a tér-idő kérdéseit, egyáltalán a létezést vizsgálja.

Amikor az erdő nedves mélyéből lágyan kiemel egy őzagancsot, látja, ahogyan évekkel előtte szép sorjában rátelepszenek a mohaszálak, keresztülgázol rajta egy futrinka, belepik a tölgyfalevelek, hogy a január végi jeges szél egy mozdulattal lesöpörje róla. Látja a riadt tekintetű őzet, az agancs egykori tulajdonosát, aki gyors pulzussal tekint körbe a sűrűben, vajon a távolság elég-e már a vadászok fegyvere ellen? És, hogy ez a fegyver pattintott szakóca-e, vagy sörétes puska, összességében mindegy, mert a választ Anna festményeiben megtaláljuk.

Anna számára az élet és a halál egy és ugyanaz, a természet maga. Elfogadni az őzgida pajkos ugrándozását a réten, majd az őzbak néma fájdalmát, golyóval a szívében, elfogadni az utolsó nézését, amivel a szeretett erdejétől búcsúzik, annyit jelent, mint elfogadni a születést, az életet, és elfogadni a halált.

Amikor Anna műveit nézzük, ne arra gondoljunk, vajon mennyi ecsetvonással készültek el ezek a leheletfinom művek. Inkább gondoljunk arra, hogy az egyszerű ábrázolásnál mennyivel többet tartalmazó alkotások előtt állunk. Anna eggyé válik az alkotási folyamattal, amiben az idő, mint olyan nem létezik. Maga az ábrázolás csak ürügy arra, hogy Anna átvigyen minket abba világba, amit lassan-lassan, de inkább egyre gyorsulva öntudatlan-boldogságban elveszítünk. Anna képei arra figyelmeztetnek, olyan bennszülöttekké válunk, akiket csodás üveggyöngyök vesznek körül, s ha nem vigyázunk, mi magunk is azokká válunk. Színes, érzések nélküli üveggolyókká.

Bukta Imre
Mezőszemere, 2019. szeptember 17.